Kacusika Hokuszai

November 3-a Japánban nemzeti ünnepnek számít, méghozzá a Kultúra Napjának. Személy szerint nagyon tetszik, hogy a japánok nemcsak történelmi eseményeiket ünneplik (például február 11-ét mint államalapítást), hanem több, sokkal emberközpontúbb ünnepük is van, mint ez a mostani, vagy éppen október második hétfője, azaz az egészség és a sport napja (体育の日 Taiiku no hi), ami egyben az 1964-es Tokiói Olimpia nyitóünnepségének is emléket állít.

Ami még egy nagyon szerethető koncepció a piros betűs ünnepekkel kapcsolatban az az, hogy amennyiben egy nemzeti ünnep hétvégére esik, akkor a következő hétfő szintén szabadnapnak számít. (Jelenleg pont ezért nem ülök órán...)

Hogy én is méltóképpen megünnepeljem a kultúra napját, ellátogattam a Sumida Hokusai Múzeumba. A névben Sumida a kerület neve (ami egyébként megegyezik a város folyójának nevével is), ahol maga a múzeum található, illetve ennek a területnek híres szülötte és lakosa volt Kacusika Hokuszai (1760-1849) fametsző és ukiyo-e festő.

A múzeum állandó tárlata a festő életét és vázlatait mutatja be, pár kiemelkedőbb képének reprodukciója mellett. Az időszaki kiállításon pedig jelenleg több más múzeummal való együttműködés keretében látható volt a munkássága csúcspontját jelentő "A Fuji harminchat látképe" sorozat minden darabja. Ennek a sorozatnak a legismertebb képe a "Nagy hullám Kanagavánál", de hasonlóan jelentős még a "Finom szél tiszta reggel" című is. 

Tulajdonképpen ezzel a sorozattal érte el tetőfokát a japán tájképfestészet, mivel itt már pontos perspektívaábrázolás történik, ellentétben a korábbi tájképekre jellemző, a mi fogalmaink szerint "középkorias" ábrázolásmóddal, ahol mintha egyszerre látnánk a tárgyakat felül- és oldalnézetből.

Ami különösen elképesztő, hogy Hokuszai 1830-ban, tehát 70 éves korában határozta el, hogy bejárja a Fuji környékét, hogy minden oldalról és szemszögből megfesthesse azt.

Az ukijo-e (浮世絵) képek tulajdonképpen nyomatok, technikailag ugyanúgy készültek, mint manapság az egyszerű gyereknyomdák, annyi különbséggel, hogy a nyomda (más néven fadúc) fából készült és egy képhez annyi tartozott, ahány árnyalatot akartak felvinni rá. (Ez magyarázza, miért nem bővelkednek a japán képek annyira a színekben. Ha egy kép 10 különböző színt tartalmazott, az már kiemelkedő volt.) 

Az alkotók ritkán faragták maguknak ezeket a fadúcokat, jellemzőbb volt, hogy felosztották a munkafázisokat. A művész megtervezte a nyomatot, a képfaragó készítette el a dúcokat, amiknek nagyon pontosan kellett illeszkedniük egymáshoz, végül a nyomdász vonta be festékkel és nyomta rá a kézzel készített papírlapokra azokat. Az első 200 képet a művész felügyelete alatt készítették, ilyenkor még lehetőség volt a kisebb javításokra. Éppen ezért ezek a példányok számítanak eredetinek és értelemszerűen ezek a legértékesebbek. Ugyanakkor az ukijo-e már a virágkorában (XVIII-XIX. században) is tömegterméknek minősült, egy nyomathoz már 2-3 ebéd áráért hozzájuthatott az átlagpolgár.